#életemelső: futóversenye

Az év elején megfogalmazott célok egyike erre az évre egy futóversenyen való részvétel volt, aminek teljesülését azon a napon „biztosítottam”, amikor január 26-án beneveztem a Vivicittá Városvédő Futásra. Ugyebár célt csak okosan tűzünk ki: pontosan meghatározva, mérhetőnek, elérhetőnek, relevánsnak kell lennie és határidőhöz kell kötődnie (ez a SMART módszer). Kimondtam, leírtam, hogy 2016-ban el akarok menni egy futóversenyre, kiválasztottam a 7 km-es távot, ami az eddigi 5 km-es teljesítményemhez képest kihívást és releváns fejlődést jelentett, a határidőt pedig megszabták nekem a szervezők a rajt időpontja által: április 17. vasárnap 12:30.

ppic_01_felmaraton_0002
futanet.hu

Fogalmam nem volt, hogy milyen lesz, hogy lesz és egyedül, ismerősök nélkül vállalkoztam erre az egészre, szóval ja bele a mélyvízbe, akarom mondani a hosszú kilométerekbe 😀 Még az elmúlt év végén megajándékoztam magam a Runner’s World futásról szóló könyvével, amiben minden olyan kérdésemre választ kaptam, ami egy versenyre való felkészüléshez szükséges. Azonban arról, hogy fog zajlani a verseny, csak jóval később, a rajtszámom átvétele után értesültem, ami 4 nappal volt a verseny előtt. Igazából jó is volt ez így, mert nem idegesítettem magam előre hiába. De vissza a kezdetekhez!

Miután büszkén posztoltam instagramra a nevezést visszaigazoló emailt a rajtszámommal, elkezdtem számolgatni a hátralévő időt és úgy körülbelül belőttem, hogy 10 hetem van felkészülni. Ugye milyen hosszú időnek tűnik? Nyugodt szívvel könyveltem el, hogy ez bizony piskóta lesz! Igen ám, de a kinti edzések 0 fok hőmérséklet alatt nem voltak túl csalogatóak, így a heti 2 esti futásnál többre nem tudtam rávenni magam. Csak úgy teltek a hetek és én még mindig csak ugyanakkora távot futottam, mert a karácsonyi/újévi szünet és vizsgaidőszak alatt bizony hanyagoltam a kilométereket, így vissza kellett rázódnom az 5 km-es futásokba. Azt gondolná az ember, hogy ha megvolt már az 5, akkor 7-ig már mászva is eljut. Nos ez nem ennyire egyszerű 😀 Szóval ott van már február vége, március eleje, kezdenek a +5 fokos esti futások pont tökéletesek lenni és innen ment minden mint a karikacsapás! Ááá neeem… Március első hetében a reggeli el ne késsek a munkából-sietés közben elestem a lépcsőn, ami következményeként kényszerpihenőre ítéltettem, minden mozgás terén, se zumba, se futás, se lépcsőzés. Persze, hogy a térdemet ütöttem be… Akkor kicsit nagyon azt éreztem, hogy basszus ha ez két hét alatt nem jön rendbe, akkor nagyon szenvedés lesz a 7 km. Négy napon keresztül sántáltam a már véraláfutástól és sebtől feketének tűnő térdemmel, mert munkába és egyetemre csak el kell mennie az embernek, ha vénasszonyok potyognak az égből akkor is. Nagyon féltem, hogy kiesek az edzésből és kezdhetem ismét nulláról az egészet. De szerencsére a sérülésem csak felületi zúzódásokból és egy kis duzzadásból állt, a térdem szerkezeti felépítését nem befolyásolta. Így a nyolcadik napon, mikor már ment a lépcsőzés is, elindultam egy lassú kocogásra. Nem hittem volna, hogy ezt én valaha leírom, de annyira jó érzés volt újból futni!

Azt hiszem érdemes lenne megemlíteni, hogy mennyire gyönyörű távon és tájon edzek én esténként: budai rakpart, Szent-Gellért tér, Várkert Bazár, Lánchíd, Parlament mind tanúsíthatják a jelenlétem. A sérülés utáni visszatérésemet követően a heti edzések száma négyre gyarapodott, de egy héttel a verseny előtt futottam csak 7 km-es távokat. Mivel nem csak a táv, hanem a tempó is lényeges eleme egy futóversenynek, az utolsó edzéseken rövidebb távokat, de nagyobb tempóval futottam, mert tudtam, hogy az én megszokott tempóm a lassabb kategóriába tartozik a kb. 6:50 min/km-el. Azt elfelejtettem az elején megemlíteni, hogy a nevezéskor be kellett jelölni, hogy milyen tempóban tudsz futni, a pólóméreteddel együtt. Nos én valahogy megfeledkeztem erről, hisz január 26 óta eltelt majdnem kettő és fél hónap… Nagyon reménykedtem, hogy nem voltam annyira ambiciózus, hogy jóval gyorsabb tempójú kategóriába soroljam magam, ja és a pólóméret miatt is aggódtam. Nem értem, hogy tudok ilyeneket elfelejteni, na mindegy.

A versenyhétvége előtt szerdán átvettem a rajtcsomagot: póló, rajtszám, reklámanyagok egy pofás kis papírzacsiban. És megnyugodtam, a 6 min/km feletti kategóriát jelöltem meg, a póló is passzolt. Úgyhogy ismét nagyon büszkén hordoztam végig a fél városon, metrón, villamoson a Vivicittás papírzacsit, és ezzel nem voltam aznap egyedül. Majd persze instagrammon is landolt egy helyzetjelentő fotó, nehogy már az emberek elfelejtsék, hogy én megyek a Vivicittára. Tudom, ez kicsit izén hangzik, de kérlek értsd az iróniát : ) Aznap hazaérve átböngésztem a programfüzetet, elolvastam a  tudnivalókat, értesültem a több rajthullámos versenyindításról, a szabályokról, egyszóval képbe kerültem. És akkor ott volt az az oldal, ahol leírták, hogy van az a bizonyos záróbusz, amire fel kell ülni, ha túl lassú vagy… na itt kezdtem egy picit ideges lenni. És a katasztrófaelméleteket gyártó agyammal beindulva el kezdtem matekozni, hogy mennyi is ennek a valószínűsége. Megnéztem az elmúlt hetek edzéseinek tempóját és meg kellett hogy nyugodnom, mert még a legrosszabb tempóm is jóval a 7:30 min/km idő alatt volt.

Vasárnap délben kezdődött a verseny, így péntek-szombat pihenés és több szénhidrát volt a menü. Szombat este már kikészített ruhával, futáron lecsekkolt útvonallal és izgatottan feküdtem le. Rég aludtam ilyen rosszul: konkrétan három féleképpen álmodtam azt, hogy lekéstem a rajtot. Gondolhatjátok, hogy fel is ébredtem csomószor, reggel pedig még az ébresztő előtt kiugrottam az ágyból, részben megkönnyebbülve, hogy még van egy esélyem nem lekésni a rajtot, másrészt izgatott voltam, hisz mégis csak egy verseny. Olyan 10:30-kor indultam otthonról és még a félmaratoni emberkígyó végét láttam a Műegyetemi rakparton. 11 körül megérkeztem a Margitszigetre, bele a versenyhangulat közepébe, jöjjön hát a továbbiakban az agyam narratívája az eseményről (Disclaimer: moderálatlan, csapongó gondolataim sokasága következik. Hosszú lesz!)

„A Vivicittás póló alap, rengeteg ember nyújt, bemelegít, többeknek félmaratonos érem a nyakába. Mert hogy volt már aki lefutotta a félmaratont, én meg itt parázok a kis 7 km-es távtól. Hú jövőre, jó lenne azt is lefutni. Szép álmok, mi? Na most akkor merre is van az öltöző? Ja, hogy az a bazinagy fehér sátor óriási női öltöző felirattal. Én persze otthonról már félig meddig edzőcuccban jöttem, csak a felsőmet kell lecserélni és a rajtszámomat felbiggyeszteni hasi tájékra. Meg is vagyok 10 perc alatt, aztán elmegyek megkeresni a rajtszámom alapján a csomagmegőrző pontot. Teljesen korrekt a rendszer, a rajtszámom oldalán lévő letéphető szalagot kell a hátizsákra erősíteni, ez alapján fogják azonosítani a cuccomat. Beadom, előre ballagok a zöld fűbe és picit üldögélek, próbálom átvenni a hangulatot. Mellettem épp egy nyugdíjas néni cserél cipőt, félmaratoni érem a nyakába, na basszus itt a példakép kéremszépen. Én is ilyen nyugdíjas akarok majd lenni! Kis fűzőigazítás, nézelődés után ráeszmélek, hogy még 10 perc van a bemelegítésig, amit nem más, mint Béres Alexandra fog tartani. De mindezek előtt ellátogatok a mellékhelyiségre, ahol meglepően kevés ember várt sorára, pedig előre figyelmeztettek, hogy ha túl nagy a sor, a bokrot kell használni 😛 Erre nem volt szükség.

12:00 és elkezdjük a bemelegítő gyakorlatot és most kezdem el azt érezni, hogy részese vagyok ennek a versenynek, a többiek között. Negyed órás ugrabugra után a tömeg elkezd vonulni a rajthoz, ahová a rajtszám előtti matrica alapján kell felsorakozni, nálam 5-ös szerepel, így a mezőny utolsó része felé veszem az irányt. Be kell vallanom, azt hittem, hogy a mi tempónk az ötöskék/a lassabbak lesznek kevesen, de nem, mi vagyunk a legtöbben. Az első 4 matricás egyszerre fog indulni, az ötöskék/mi 7 perccel később indulunk csak, hogy az embertömeg egyenletesen legyen elosztva. Meglátom az 5-ös zászlót és szépen beállok a tizedik sorba kb, akkor még csak pár ember van a hátamnál. De mire eljön 12:30 és elrajtol a mezőny első része, már nem látom a mögöttem lévő embertömeg végét. Ott ugrálok jobbra balra, tánclépésekkel tarkítva próbálom az izmaimat aktív módban tartani. A bemondók próbálják aktivizálni a tömeget, kérdik, hogy kinek ez az első futóversenye, erre a tömeg fele kb. felemeli a kezét. Na ekkor nyugszom meg, hogy jó helyen vagyok itt és próbálom érezni, élvezni a rajt előtti pillanatokat. Majd kezdődik a visszaszámlálás és 3..2..1 elindulunk.

WP_20160417_019

Mivel még mindenki elég tömött sorokban halad, csak döcögünk, de pár méter után a nagyon sietősek rálépnek a gázra és lesz hely, így már látom a korlátok mellett szurkolókat is. Próbálok vállalható fejet vágni, így még az elején még mosolyogni is van energia, sőt integetni is. Jó ez a tempó, lassabb, mint a megszokott, így tartalékolom az energiát, nem előzgetek, nem próbálom beérni az előttem futókat, csak úgy szépen kényelmesen kocogok, főleg, hogy a táv eleje egy emelkedő, fel az Árpád-hídra, így nem kéne szusz nélkül maradni már a legelején. Előttem épp egy 10 év körüli kislány halad, mellettem egy rövid szőke hajú lány, hú de tetszik a frizurája. Kicsit hiányzik a rövid haj. Kiszélesedik az út, az Árpád-híd 3 sávját elfoglaljuk, hopp előttem valaki azt mondja épp, hogy már 1,2 km megvolt. El sem hiszem, talán egy fél km-nek tűnt nekem. Nem hoztam magammal semmi távmérő kütyüt, zenét sem hallgatok, így hozzá kell szoknom a saját és mások lihegéséhez. Na akkor öröm van, hogy ilyen jól megy, észre se veszem a távokat. Jön a lefelé tartó szakasz, így kihasználva a gravitációt nagyobb lépésekkel, kinyújtott lábbal haladok egy szakaszon. Aztán ismét egyenes szakasz, mindjárt kiérünk a pesti rakpartra. Az előttem lévő hirtelen úgy dönt neki meg kell állni, oké ennél azért én tovább bírom. Még sosem jártam erre, így megcsodálok minden épületet az út mentén és az előttem futók pólóját, futófelszerelését. Próbálom tartani a megszokott tempómat, ha előzni kell akkor nem hirtelen gyorsítani, hogy ne görcsöljön be a rekeszizmom. Tudjátok ez az a szúró érzés hasi tájékon, miután nem egyenletesen lélegzel. Na ezt akarom én elkerülni mindenképp.

Kint vagyunk a rakparton és már látom a távolban a Margit-hidat. Ez jót jelent! Teljesen okén érzem magam, fáradtság sehol, így kiszúrok egy szimpatikus hátú futót és őt figyelem, sajnos épületeket az alsó rakpartról nem tudok figyelni, baloldalamon szürke kőfal, jobb oldalon a Duna, az is elég hasonló mindenhol 😀 Na akkor nézzük kinek milyen futónacija van. Áh egyik csajnak van egy szép mintás, elfogadnék egy olyat. Neee ne állj meg! Most kereshetek egy új „futótársat”. Páran megelőznek, de a tömeg nagyjából együtt halad, hasonló tempóban, vannak akik belegyalogolnak, nem szégyen ez, én is biztosan bele fogok sétálni majd a végén. De még jól vagyok: hopp 3 km-es tábla, észre se vettem, hogy eddig is voltak táblák. Éppen egy anyukát és kislányát kerülök el, amikor a kislány nyafogni kezd, hogy ő nem bírja tovább, nagyon szomjas. Na basszus tényleg, az én szám is durván ki van száradva, magammal nem hoztam semmit sem, de elvileg a táv felénél lesz frissítő állomást. Hű műanyag poharak az aszfalton, ez jó jel, akkor tuti nincs messze. Ekkor már nagyon szomjasnak éreztem magam, de visszagondolva, biztos, hogy ha nem emlékeztet erre a környezetem, akkor észre sem veszem. Így a következő pár 100 méter azzal telik, hogy azt lesem, mikor lesz már Víz-tábla. Közben valahogy a szél is nagyon megerősödik és persze, hogy pont szemből fúj, a Nap is szemből süt és úgy érzem legalább 40 fok van. Persze tudom, hogy a fejem az már átlépte a nagyon vörös határt és amiatt is van a hőérzetem az egekben, de áááárrrgghh, miért nem lehet este a futóverseny?? Egyre több műanyag pohár az aszfalton, a szél nem könnyíti meg a pohárbegyűjtők feladatát. És igen, látom a frissítő állomást! Még pár méter, a tömeg kicsit tömörödik, az út szélén tálban víz arcot mosni, vagy csak úgy felfrissülni, kicsit arrább poharak az asztalon, kettőt el is veszek és próbálok nem orra esni a sok ember között. Meg kell állnom, ha nem akarok félrenyelni. Sétálva nem tudok inni, így hagyom had folyjon a nyakamba, na jó menjen az egész, így magamra öntöm. Mivel ilyen technikai anyagból vannak a cuccaim pár perc és olyan mintha száraz lennék. A másik pohárból hörpintek, majd azon töprengek hová dobjam a poharat. Magammal nem vihetem, kukát nem látok a közelben, eldobni nem akarom, így a maradék vízzel együtt leteszem az út szélére a fehér csíkon kívül, így a szél nem tudja elfújni.

Ismét felveszem a futótempót, nagyon jól esett ez a víz, és észre sem veszem, már áthaladunk a Margit híd alatt. Ó és itt lesz egy visszafordító, szóval lassan elérek arra a pontra, ahol már szembe futnak az emberek, beveszem a kanyart és hát ööö leesik az állam, hogy még mennyi futó van mögöttem. Eddig meg voltam győződve arról, hogy én a végén futok. Na kérem ez teljes badarság, mert mondhatom, hogy a mezőny első felében futok! Hihetetlen mennyien vagyunk, annyira jó érzés! Felkanyargózunk a hídra, és 5 km!!! Örülök nagyon, de úgy érzem most jött el a séta ideje, így lelassítok és sétálok úgy 20 lépést, hogy új erőre kapjak. Na gyerünk tovább! Most térünk be a margitszigeti behajtóra, szóval most már tényleg kevés van hátra. Mögöttem valaki azt tanácsolja a társának, hogy nyújtsa ki a lábát rendesen így én is ezt teszem, és nagyobb lépésekkel haladok egy távon. Bent vagyunk a szigeten, most már nagyon kevés van hátra! De mennyi az a kevés??? Kezdem fáradtnak érezni magam, vagyis inkább csak a lábaim kezdenek nehezedni. Gyülekeznek a szurkolók a pálya szélén, szóval tényleg nem lehet sok. És igen itt a 6 km-es tábla! Jajj dejó, nem fogom én még sokáig bírni. Mindjárt vége! De az izmaim nagyon nem akartak engedelmeskedni, így megpróbáltam 10 lépésnyi gyaloglással felébreszteni őket, kevés sikerrel… mint valami merev cölöpök úgy éreztem őket, teljesen merevek voltak. És már ég a talpam, kell már egy új futócipő.. Jajj, nem adhatom fel, meg fogom csinálni, be fogok érni a célba és utána majd pihenek, annyira jó lesz megállni ezután, csak érjek már be! És akkor megpillantom a Telekom feliratot a célban, és a sok szurkolót a pálya szélén. Nem, nem állhatok meg, mennyien néznek, nem adhatom fel, menni fog! Nem tudom hogyan, de ott voltam pár méterre a célvonaltól. Nem emlékszem, hogy mondták-e a nevem, nem tudom milyen zene szólt, nem emlékszek pontosan az időre, csak a piros vonalkákra a kijelzőn és a két sárga csíkra a célban. Beértem, felugrottam két kézzel a levegőbe és azt kiáltottam, hogy IGEN MEGCSINÁLTAM! Teljes eufória érzése ragadott magával és azt tudom, hogy arra gondoltam, hogy élvezd kislány, élvezd ezt a pillanatot, megvalósult a cél, sikerült! Pár méter múlva átadták az érmet, amit nagyon büszkén akasztottam a nyakamba, hisz kiérdemeltem. Nem számított, hogy milyen idővel, hányadiknak, csak az, hogy megcsináltam!”

WP_20160417_007

Igen, az agyi kapacitásaim is a minimumon voltak, ahogy a fenti gondolatmenetből is látszik, már teljesen a határon éreztem magam. Az érem után átvettem a befutócsomagot, amiben harapnivaló szénhidrát, jégbalzsam, alma, víz, reklámfecnik voltak. Azonnal kerestem egy árnyékos helyet és kidőltem. De közben aktívan próbáltam nyújtani azokat a fáradt-ügyes kis izmokat, amik nélkül nem sikerült volna. Köszi cuki izmocskáim! 🙂 Készítettem egy vörös-futó-fejű szelfit is bizonyítékként, amit most már nagyon büszkén osztottam meg az ismerőseimmel. A hazaúton a villamoson az éremmel a nyakamban vigyorogtam, hadd lássa a nem futó népség, hogy én egy vagyok a futók közül, és büszke vagyok rá! Egy olyan élmény volt ez nekem, amit soha nem fogok elfelejteni, és ami még inkább motivált arra, hogy folytassam a futást. És csak hogy számok is legyenek a poszt végén, a teljesítményem: 6:50 min/km átlagidővel, 46 perc alatt sikerült beérni 1224-iknek a 4893 rögzített futó közül 😀

Hogy elfáradtam-e? Nagyon!
Hogy megérte-e? Meg bizony!
Hogy megyek-e még? Az már biztos!


Ha eljutottál idáig, tudd, hogy nagyon értékelem, hogy türelmesen végigszenvedted velem a 7 km-t, egy hős vagy magad is!
Ha szeretnél hasonló, vagy teljesen más bejegyzéseket olvasgatni, értesülni az újdonságokról, csatlakozz a blog facebook oldalához ITT. Köszi!

Reklámok

8 thoughts on “#életemelső: futóversenye

Szólj hozzá! Szerinted ?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s