Lehetek egyszerre erős és érzékeny?

A legjobb barátaim konyhájában egy elképesztő hétvége után. A repülőn, amikor a gép elhagyja a kifutópályát. A járdán, miután a kék autó eltűnik az utca végén. A lépcsőházban, a pályaudvarról visszatérve. Egy szoros, vágyott ölelésben. Egy éjszaka, elalvás előtt. A metrón, egy átlagos hétköznapon. Egy reggel ájultan feküdve a szőnyegen. Bármikor, beláthatatlan időpontokban – jöhetnek a könnyek.

Egy határozott, független, erős nő vagyok. Soha nem féltem ezt kijelenteni, mert én építettem fel magam és büszke vagyok rá. Aki most találkozik velem először, az így ismer meg. Azonban a közeli ismerőseim azok, akik azt is tudják, hogy ez nem az egész személyiségem. Mert szerény, csendes és érzékeny is vagyok. Ez a kettősség az, ami miatt megkérdőjelezem néha magam: képmutató lennék? Azt adom magamból, amit a társadalom látni akar, amit a helyzet éppen megkövetel? Hazudok mindenkinek és elsősorban magamnak?

Én soha nem voltam egy „over-sharer” típusú ember, aki a napja minden egyes mozzanatáról regényeket tud elmesélni egy miujság kérdésre. Hogy miujság? Jól vagyok, minden rendben. Valahogy az emberek a miujság kérdésre azt várják el, hogy kiemelj egy nagyon meghatározó dolgot az elmúlt pár napból és azt taglald nekik. Én nagyon utálom ezt a kérdést. Sőt utálok mindent kérdést, ami csak azért hangzik el, mert illik. Így aki egy small-talk során akar megismerni engem, az elég hamar feladja, és elkönyvel unalmasnak.

Egy ideig azt hittem, hogy csak így lehet elkezdeni egy emberi kapcsolódást és mindig eszméletlenül kényelmetlenül éreztem magam közben. Szenvedtem, mikor kifogytam a szabvány small-talk kérdésekből, miközben olyan dolgokra akartam rákérdezni, hogy „te mitől félsz leginkább, és miért?”. Vagy „mi az a munka amit akár ingyen is csinálnál?”, „szerinted miért hazudnak az emberek?” vagy „miért vagy egyedül?”.

Már elég korán felismertem, hogy nekem nehezen megy az ismerkedés, és mivel igazán jó barátokra tettem szert fiatalabb koromba, egy idő után nem erőltettem a dolgot. De ha ezekből az ismerkedésekből akarok következtetést levonni, akkor az a következő. Egyféle védekező mechanizmusként agyam analitikus gondolkodásra specializálódott szeglete mindent mérlegel. Minden infót a másik félről, az első benyomástól kezdve, a testbeszéden keresztül mindent “összemixxel” talán tizedmásodpercek alatt és lesz egy megérzésem. Egy megérzés arról, hogy a másik felet tényleg érdekli amit mondok, vagy csak felületes társalgásra van szüksége, hogy kielégítse extrovertált lényét. Ők azok, akik az első pillanattól kezdve minden rám zúdítanak és észre sem veszik. Képesek nagyon rövid idő alatt, nagyon sokat beszélni.

Én nem tudok sokat beszélni meggondolatlanul. Az agyam és én mindent szeretünk jól átgondolni, mielőtt kilőjük azt a többi csevej közé. Ezért van az, hogy sok ismerősöm mondja, hogy én keveset beszélek, de amikor megszólalok akkor ütős hozzászólásom és véleményem van a témáról. Nekem időre van szükségem, hogy végiggondoljak egy sztorit, amit el akarok mesélni és időre van szükségem, hogy megnyíljak igazán valakinek. Ezt már tudom, hogy főleg az introvertáltságom miatt van. És ez engem abszolút nem, de másokat nagyon tud bosszantani. Szerintem leginkább azért, mert nem mondom ki azonnal mi jár az agyamban, abban a pillanatban. Ja szóval én a fejemben élem ki a szószátyárságot és miközben azt hiszik rólam csendes vagyok, igazából tervet szövök az apokalipszis túlélése érdekében 😀 Persze ha egyszer az agyam és a szívem zöld utat ad és megnyílok, akkor örök barátok is lehetünk. De vannak kivételek, amikor már első találkozás után 10 perccel olyan biztonságban érzem magam, hogy szokatlanul sokat beszélek olyan dolgokról, amit csak kevés ember tud rólam. Ezek a kapcsolódások nagyon ritkák és van, hogy nem is tartósak, mégis megbánás nélkül tudok rájuk gondolni. Ilyenkor vállalom fel elsőre, hogy mennyire is sebezhető vagyok. Hogy az erős és független lényem semmire se menne a sebezhető, szerény énem nélkül. Igen elmondom, hogy sírtam, és igen elmondom, hogy nem szeretem a felületes embereket.

Önismeret nélkül nagyon nehéz úgy navigálni az életben, hogy elégedettek legyünk magunkkal. Így sokszor a legegyszerűbb megoldás az, ha maszkokat gyártunk, amit a helyzeteknek megfelelően váltogatunk. És miért maszkok? Mert így akarjuk elkerülni a szégyent. Mert így akarjuk megvédeni magunkat másoktól. Leginkább mások ítélkezésének kivédésére használjuk.

Lenne nekem is egy erős, független és egy érzékeny, félős maszkom? Szeretem azt gondolni, hogy én nem rendelkezek és nem használok maszkokat. Mert a maszkot valami vagy annak hiányának eltakarására használják. Én pedig nem takargatom magamat. Felvállalom minden egyes részem.

redd-angelo-37440

Egyszerűen a tulajdonságaim csak mindig változó arányban manifesztálódnak. Így tudok empatikus lenni a munkahelyemen a kollégámmal és így tudok néha első találkozáskor majdnem megnyílni és sebezhetőnek lenni egy vadidegen előtt.

Remegek mint egy hársfalevél mielőtt belépek az ajtón, az állásinterjún magabiztosan helytállva bizonyítom alkalmasságom, utána pedig ugrálok örömömben a metrómegállóban. És ez mind én vagyok. Egy komplex, erős és érzékeny nő. Aki már nem törli le a könnyeit mások előtt a konyhában, a repülőn ülve, az utcán, a lépcsőházban, egy szoros ölelésben, elalvás előtt, a szőnyegen feküdve, egyetlen egy nap sem.

Advertisements

Szólj hozzá! Szerinted ?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s